A lányról levette a prémet, amit a vállára csatolt, és mielőtt kilépett volna a kunyhóból, még egy pillantást vetett Kinuyera, aztán megfordult és eltűnt az éjszakában. Kaelde, már hallotta valahol ezt a mondatot, de nem emlékezett rá, hogy hol. Kinuyera nézett, akin a férfi fölsője volt, ettől kicsit meglepődött. „Sesshoumaru aggódik egy lány miatt? Még a haoriját is oda adta neki?” kérdezte magától.

-    Furcsa, észre sem vette, hogy ébren vagyok. – szólalt meg halkan a sárkány, és az asszonyra mosolygott.

-    Mi a neved lányom? – érdeklődött kedvesen és letérdelt a fekvőhely mellé.

-    Kinuye. – felelte, és nagy nehezen felült, a miko segítségével. – Kíváncsi rá, hogy mi okozza mindezt?

-    Igen, különben nem tudlak meggyógyítani. – válaszolta.

Kinuye bólintott, és kioldotta az övet a derekán, mire a ruha lecsúszott róla. A haját előre fogta, és az asszony meglátta, hogy mit akar mutatni a lány. Döbbenten pislogott néhányat, ahogy a démon bal lapockáján meglátott, egy halvány feketesárkány alakzatot. A jel, amiről Kinuye beszélt, alig 10 centis lehetett, és olyan volt, mintha néha felizzott volna. Kaelde meg akarta kérdezni, hogy mi ez, de a lány válaszolt, a fel nem tett kérdésre.

-    Ryou megjelölt magának.

-    Ki az a Ryou? – kíváncsiskodott az asszony.

-    Hallott már a Feketesárkányokról? – az öreg miko bólintott. – Ryou a vezérük.

-    De mit akar tőled?

-    Az asszonyává akar tenni. – nézett félre a lány, és felvette a fölsőt. Megnézte a tenyerét, ami már alig vérzett, hisz szinte teljesen beforrt a seb. – Most lepihennék.

-    Rendben.

A sárkány visszafeküdt, és azonnal elaludt. A miko betakarta, és hozott vizet. Beborogatta a lány homlokát, aztán visszament a kunyhójába, lepihenni.

Sesshoumaru, miután visszatárt a táborukhoz, letelepedett egy fa tövébe, és figyelte a csillagokat. Olyan érzése volt, mintha Kinuye ott lenne mellette, mert a prémnek olyan illata lett, mint a lánynak. Egy hajszál lógott a szemébe, ami vörösen csillogott a holdfényben, mert a sárkány vére befestette. A bal karjára pillantott, ami ugyan olyan volt, mielőtt az öccse levágta volna, és azt, hogy visszakapta, a lánynak köszönheti. Nagyot sóhajtott és lehunyta aranybarna szemeit.

Másnap reggel útra keltek, mert nem akart a démon, Inuyasha közelében maradni, ezért inkább elindultak az ellenkező irányba.

A kis csapat a faluban, elég korán kelt, hála a féldémonnak, mert mindenkit felvert. Inuyasha, amikor megérezte a démonlány illatát, rögtön felugrott.

-    Mit érzel Inuyasha? – kérdezte Sango, és közben lekevert egy pofont a szerzetesnek, mert megsimogatta a fenekét. – Miroku!

-    Annak a démonnak a szagát, aki Sesshoumaruval volt tegnap, de most úgy érzem, mintha a faluban lenne. – indult volna kifelé, de az öreg miko, akkor lepett be a kunyhóba.

-    Inuyasha, maradj nyugton. – szólt a fiúnak az asszony, a kezében néhány gyógynövénnyel. – Kagome, Sango a segítségeteket kérném.

-    Jó, megyünk, de miben kell segítenünk? – álltak fel a lányok.

-    Gyertek utánam, és megmutatom. – indult el egy másik kunyhó felé, mögötte a két lánnyal. Beléptek az ajtón, és Sangoék szinte egyszerre ugrottak egyet hátra, ahogy meglátták a démonlányt.

-    Ez-ez az a lány, Naraku csatlósa! – kiáltott fel Kagome, mire a fiúk berontottak a házba.

-    Én nem érzem rajta, Naraku bűzét. – szólalt meg Inuyasha, és a fekvő lányra nézett, de a Tetsaigán tartotta a kezét.

-    Soha sem voltam a csatlósa, csak a szövetségese, egy ideig. – mondta halkan Kinuye, és rápillantott a kis csapatra.

-    Mit keresel itt? – mordult fel, a félvér.

-    Ide hoztak. – ült fel nagy nehezen, aminek az lett a vége, hogy a fölső lecsúszott, a válla alá. Mirokunak felcsillant a szeme, de Sango ezt észrevette, és adott neki egy pofont.

-    Kinuye, jobban érzed magad? – kérdezte kedvesen az anyó.

-    Egy fokkal jobban. – vallotta be, és mosolyt erőltetett a piros arcára, ami megint azt jelezte, hogy belázasodott.

-    El kéne vinni a patakhoz, hogy lemenjen a lázad. – vetette fel. – Kagome, segítetek neki?

-    Hát jó. – felelte bizonytalanul a diáklány.

-    Inuyasha, elvinnéd Kinuyet? – kérdezte az öreg miko.

-    Miért pont én? – háborodott fel, de ekkor megcsapta az orrát, a démonlány vérének az illata.

Kinuyera pillantott, akinek le volt hajtva a feje, és a keze ökölbe volt szorítva. Befestették a padlót, a vörös vércseppek. Mindenki a meglepődött fiúra nézett, aki a lányt figyelte, aztán ők is a démonra pillantottak, akinek a testéből, mintha fekete lángok csaptak volna ki, amik az ezüstös tincseket, tépkedték.

-    Kinuye jól vagy? – aggodalmaskodott Kaelde anyó, és a lányhoz akart érni, de el is rántotta a kezét.

-    Túl…erős. – mondta akadozva, mire mindenki lépett egyet hátra.

A fekete tűz kezdett eltűnni, és mindenki megnyugodott.

Kinuye egy váratlan pillanatban, felsikított, és a lángok megint kicsaptak a testéből, de olyan erővel, hogy mindenkit a falnak repített, a hihetetlen nagy erő, amitől, még a föld is megremegett. Mindez egy szempillantás alatt történt, aztán a tűz, mintha kirobbant volna Kinuyéből, átszakította a tetőt, egy fekete lángcsóvaként, ami csak a felhők felett tűnt el, a jelenséggel együtt. Az volt a furcsa, hogy ami az energia kitörésben eltört vagy bármi baja lett, újra épült. Mindenki térdre rogyott, és a lányra pillantott, akinek az óceán kék szemekből, a könnyek potyogtak. Inuyasha úgy érezte, mintha az erejét kiszívták volna, de nem ő volt az egyetlen, aki így volt ezzel. A hanyou felsegítette Kagomét, míg a démonirtót Miroku. Kaelde anyó, már a lány mellett térdelt.

  - Mi a franc, volt ez? – kérdezte a félvér.

-    A jel, fekete lett. – csodálkozott el az anyó, mire mindenki odalépett, és meglátták Kinuye hátán a feketesárkányt, mivelhogy a haja már nem takarta.

-    Jó napot, Inuyasha úrfi! – szólalt meg a bolha, a hanyou vérét szívva. A fiú lecsapta a kis vérszívót, ami pont a kezébe szállt.

-    Myouga, mit keresel itt? – kérdezte Kagome.

-    A környéken jártam, amikor megláttam azt a fekete lángcsóvát, ami innen jött, ezért úgy döntöttem, hogy megnézem. – felelte, és csak most vette észre, a démonlányt, akinek már elapadtak a könnyei.

-    Van valami híred? – kérdezte Sango, de a bolha nem figyelt rá, mert már a sárkánylány vérét szívta. Kinuye lecsapta Myougát, de az a tenyerébe ugrott, mielőtt a csapás elérte volna.

-    Kelet hercegnője, örülök, hogy látom. – hajolt meg a bolha, amitől mindenki ledöbbent, de a lány arcán egy halvány mosoly jelent meg.

-    Mi?? – kérdezték egyszerre, kivéve Kaelde anyó.

-    Régen találkoztunk. Nem tudod, hogy mi van az édesanyámmal? – érdeklődött szomorúan.

-    A Feketesárkányok ura fogságban tartja, csak ennyit hallottam, a démonoktól.

-    Akkor nem hazudott Ryou, hogy még életben tartja őket. – állt fel a lány, és mivelhogy az ereje visszatért, már sokkal jobban volt. – Mindjárt jövök, csak lefürdök.

-    Veled megyek. – ugrott fel Kagome, mert meg akarta ismerni a démont, aki nem volt barátságtalan.

Kinuye ezt egy hálás pillantással viszonozta, aztán együtt indultak el a falutól nem messze folyó patakhoz. Sango is csatlakozott hozzájuk, míg Myouga inkább a fiúkkal maradt.

A két lány kikérdezte a démont, aki csak néhány dolgot nem osztott meg velük. A Sesshoumarus utazásáról, nem beszélt, meg arról, hogy visszaadta neki a karját.

A három lány, jól elbeszélgetett, és az után, hogy ő elmondta a kis történetét, Kagome és Sango is mesélésbe kezdett, amit már a vízben folytattak.

-    Mutassak valamit, amit még nem látattok? – kérdezte jókedvűen a sárkány.

-    Persze. – felelte Sango, mire a démon elmosolyodott. A tenyerébe vett egy marék vizet, és becsukta. Néhány másodperc múlva kinyitotta, és egy kék kismadár szállt ki belőle. – Ezt, hogy csináltad?

-    A vizeket uralom, és bármit tudok formálni belőle. – felelte, és a kis állat a mutató ujjára szállt, aztán visszarakta a vízbe a teremtményét.

-    Akár ruhát is? – kíváncsiskodott a miko.

-    Persze. Milyet szeretnél?

-    Nem is tudom. Egy kimonót, talán. – gondolkodott el.

-    És te Sango? – fordult a démonirtó felé.

-    Legyen olyan, amilyet Kagome mondott. – vonta meg a vállát.

-    Csukjátok be a szemeteket. - mondta, és a két lány így is tett. 

Kinuye, jobb kezével elkezdte kavargatni a vizet, és Kagome felé mutatott, akinek a testére a víz rátekeredett, és kezdett formát ölteni. Újra megtette ugyan ezt, csak most Sango felé mutatott.

-    Kinyithatjátok. – mondta kuncogva, és a lányok, így is tettek.

Mind a hárman a parton álltak, és döbbenve néztek magukra. Kagomén egy halványzöld kimonó volt, amin fehér és zöld virágminták díszítették. Sangoé meg, sötétrózsaszín alapon, fehér és világos rózsaszín virágszirmok díszítették a ruhát. Mind a kettőjüknek fehér, vastag övük volt.

-    Remélem tetszik, mert most többre nem futotta. – mosolyodott el.

-    Ezek, nagyon szépek. – hüledezett Kagome.

-    Igen, és olyan mintha selyemből lenne. – tapogatta meg az anyagot.

-    Ha lesz, majd valamikor ünnepség, majd én csinálom a ruhákat. – kacsintott a két lányra, akik felkacagtak.

-    Miért változott meg a külsőd?

-    Ez a vizidémon külsőm, ahogy Miroku mondaná. – felelte, és ekkor megzördült a bokor. – Emlegetett szamár.

-    Miroku!! Mit keresel itt? – kelt ki magából a démonirtó, és kirángatta a bokorból a fiút.

-    Csak erre jártam, és megláttalak titeket. Nagyon jól áll Sango, ez a ruha. – próbált mentegetőzni a szerzetes, de így is kapott egy jó nagy pofont, a két lánytól.

-    Én megyek, addig ti öltözzetek fel, a ruhákat, majd dobjátok a vízbe. – szólt hátra, és felvette Sesshoumaru haoriját a földről, majd elindult, de közben megfogta a szerzetes karját és elvonszolta a patak közeléből.

-    Kinuye, te tényleg Kelet hercegnője vagy? – kérdezte Miroku, miután a lány elengedte a karját, és a falu felé indultak.

-    Igen, de miért kérdezed? – nézett a fiúra, aki megfogta a kezét és letérdelt.

-    Lennél a gyermekeim anyja? – kérdezte a szerzetes, mire a lány ledöbbent, aztán megkomolyodott.

-    Akár az is lehetnék, de… - nem tudta befejezni, mert közbevágott a fiú.

-    Ez csodálatos! – ugrott fel, és meg akarta ölelni a démont, de az ellépett az útból, és emiatt Miroku orra bukott.

-    Nem közösülök halandókkal! – mondta vigyorogva. – Ha végig hallgattál volna, nem estél volna pofára.

-    Pedig már annyira örültem. – állt fel és leporolta magát. A fülét, ekkor nevetés ütötte meg. Hátrafordult és Kagoméék álltak mögöttük, úgy tűnt, hogy rajta szórakoztak.

-    Miroku, ezt megkaptad! – mondta Sango.

A három lány visszaindult, míg a szerzetes morcosan ballagott utánuk. Miután beléptek Kaelde kunyhójába, Kinuye elmesélte ugyan azt, amit a lányoknak, aztán a nap további részében másról beszélgettek, de közben a falusiaknak is segítettek.

Folytatása következik…